2. fejezet - Emlékek

Sziasztok! Itt is a következő rész:) 

Remélem tetszett az előző. (Tudom nagyon rövidke volt.)
Nagyon-nagyon sajnálom, hogy ilyen későn raktam ki a részt, de volt pár probléma és hát.. de mind egy :)
Jó olvasást!:)

  A S.H.I.E.L.D. nagyon jól rejtőzködik, de előlem nem tudnak elbújni.

A repülő bázis fedélzetére ugrottam, de egyből elkezdtek rám tüzelni.

    - Menjetek a francba... - motyogtam.

Megpróbáltam nem tudomást venni a fegyveres katonákról, és besétáltam a vasajtón Az egész hajót riadóztatták, és egy perc múlva mát körül is vettek, de már eljutottam ahá szerettem volna. Egy bátor ügynök megkockáztatta, hogy felém jön és sortüzet nyit rám, de ezt nem hagyhattam szó nélkül.

   - Kérem, uram. Ha azt szeretné, hogy ez a gép tíz percen belül lezuhanjon akkor nyugodtan lőjön, de ha ezt elkerülné tegye le azt a pisztolyt...
Miközben beszéltem benyitottam az ajtón.
    - Te-tessék? - nézett rám meglepődve az ügynök.
    - Te meg... Chaterine?! - szólalt meg egy ismerős hang.
Beléptem a terembe, ott volt: Tony Stark, Howard fia. Mikor utoljára láttam még kisfiú volt, most meg ő Vasember. És az én Steve Rogersem alias Amerika Kapitány, na meg Nick Fury.
    - Maga meg kicsoda és mit keres itt? És maguk - fordult a meglepett ügynökök felé Fury. - miért nem lőtték le?
    - Chaterine? Az nem lehet... - Steve tekintete össze-vissza cikázott. - Te meghaltál hetven éve! Biztos csak képzelődök.
    - Nem képzelődsz, én vagyok az - mondtam mosolyogva.
    - Úú! Maguk ismerik egymást? - szólalt meg Tony. - Szerencsés fickó Rogers.
    -Uram, mindent elmagyarázok, rendben? De muszáj beszélnem velük - fordultam Fury felé. - Kérem...
    - Tíz perc... És maguk ne feledjék amit előbb mondtam, régmúlt ötlet - mondta a főnök, és kiment.
    - Steve, .rohantam hozzá. - Annyira hiányoztál, és persze maga is, Tony - fordultam Stark felé.
    - Tessék? - kérdezték egyszerre, majd Steve folytatta. - Én már nem értek semmit.
    - Jó, akkor kezdem az elejéről. Szóval, mikor elmentél Steve a hadseregbe és persze szuper katona lettél - meséltem. - És persze Bucky is elment... utána nem volt ki vigyázzon ránk, s így megtaláltak minket és megölték a szüleim, Regit is, Anna-t is és a kislányukat Lisat is.
    - Me-megölték? - dadogott Steve.
Bólintottam, s folytattam.
    - Engem megkínoztak, de az őr aki rám vigyázott elengedett, én meg utána egy sikátorba vánszorogtam, hogy ott egyedül lehessek és nyugodtan meghalhassak - a két férfi elsápadt ahogy ezt ilyen könnyedén kimondtam. - Azonban egy férfi rám talált és elvitt onnan. Ez a férfi nem volt más, Howard Stark.
    - Az apám?! - kiáltott fel Tony.
    - Igen, a maga apja. Így ismertem meg magát is, mikor utoljára láttam kisfiú volt, de akkor is már milyen okos. Azt hiszem vigyáztam is magára Mr. Stark, nagyon aranyos kisfiú volt - mondtam mosolyogva.
    - Szólíts Tonynak - válaszolt.
    - Rendben.
    - És mi történt utána? - szólalt meg Steve. - Óh, igen. Miután rám talált egy...öm... ajánlatot tett fel. Csak úgy maradhattam életbe ha megműtenek, meg csinálnak velem valamit, és így képességeim lesznek. Például gyorsaság, erő, meg nem bírnak lelőni, csak néha... vagy ilyesmik. Howard azt is mondta, hogy így bosszút állhatok a családom gyilkosain. Beleegyeztem. A műtét után szétromboltam a labort, és egy ideig Howarddal is keveset találkoztam, de megtanultam bánni a képességeimmel. A háború után nem tudtam mit kezdeni magammal, így Howardhoz mentem és ott éltem egy jó ideig. Majd múltak az évek és új életet kezdtem, jó párszor, de a közeli ismerőseimmel tartottam a kapcsolatot. Egy valamit azonban nem tudok még most sem elfogadni, hogy az emberek a szemem láttára öregedtek meg és én semmit se bírtam tenni, hogy ne haljanak meg...
  A két férfi hallgatott, majd Tony fölállt és kiment a szobából, így csak ketten maradtunk Stevel.
Odamentem hozzá és a szemébe néztem
   - Megértem, hogy nehéz fölfogni, de...
Nem tudtam befejezni, mert magához ölelt, de olyan szorosan, hogy meg se bírtam szólalni.Öt percig el se eresztett, végül hátralépett.
   - Khm... Mi szél hozott ide?
 Ezen úgy felháborodtam, hogy alig bírtam magam visszafogni.
   - Nem is tudom! Csak meg látogattam a halottnak hitt barátomat. Na és ide figyelj, nekem te a kicsi, gyenge Steve Rogers maradsz, és nem az a szuper erős fegyver! Megértette katona? -  a végén már szinte ordítottam.
Ekkor Fury lépett be az ajtón.
  - Letelt a tíz perc - mondta.
  - Mr. Rogers már épp indulni készült - néztem szigorúan Stevere. Erre ő lehajtott fejjel ki baktatott a szobából.
  - Magával másképp viselkedik, eddig mindenkivel kiállt még Starkkal is, de magával... - mi az, hogy másképp viselkedik velem?
  - Akkor itt az ideje, hogy elmesélje, hogy ki is maga, és honnan ismeri Rogerst. Mivel őt nem rég  olvasztottuk ki.
  - Igen, tudom. Sokszor feltörtem ezt a rendszert - elsétáltam az ablakhoz, majd visszafordultam és mosolyogva figyeltem Furyt.

1. fejezet - Amerika Kapitány

Hellóka! :)

Sajnálom, hogy nagyon-nagyon sokat késtem a fejezettel, de nem nagyon volt időm, de most elhoztam. Igaz nagyon rövid, de bevezeti a továbbiakat. És remélem tetszett a prológus is, és ez is fog.

Hát akkor itt is van.:)

Ui.: Most el is kezdem a következő részt:D

Ui2.: Boldog és Békés Karácsonyt Minden Kedves Olvasómnak.:)

  Teltek-múltak az évek és én alig változtam valamit. A háború óta lassan hetven év telt el, de én még most is ha  lövéseket hallottam a háborús emlékek jutottak eszembe. Ilyenkor messzire megyek az emberektől mert még bajuk eshet miattam. Utoljára két éve volt egy ilyen "kitörésem", de akkor is egy egész erdőt tettem tönkre. Ezt úgy állították be mintha erdőtűz lett volna, pedig nem is voltak égés nyomok... Milyen találékonyak!
  Egyik nap éppen sétáltam az utcán mikor egy furcsa beszélgetést hallottam két tizenéves lánytól, de nem akárkiről folyt a párbeszéd! Amerika Kapitány volt a téma. Az én Steve Rogersem...
Ennyit hallottam:
- Szerinted is olyan jól néz ki Amerika Kapitány ahogy mondják?
- Szerintem jobban - vihogta a szőke. Szerintem ugyan úgy néztek ki csak a hajuk volt más színű.
- Azért nem semmi, hogy hetven évig az óceán fenekén volt megfagyva és most meg kiolvasztották - tátott szájjal bámultam magam elé. Az emberek meg is néztek maguknak.
- Ja, teljesen másmilyen lehetett a világ... Akkor milyen büdös lehetett! - Attól, hogy régebben volt nem biztos, hogy rossz is volt! Elég ellenszenves lett ez a szőke lány, de a másik elég normálisnak tűnt.

Oda mentem hozzájuk és megszólítottam őket. 
- Elnézést, Amerika Kapitányról beszéltetek?
- Igen - válaszolták egyszerre.
- Hetven évig az óceán fenekén volt megfagyva? - kérdeztem újból.
- Ja, nem hallottad? Ha többet akarsz megtudni róla menj be abba az épületbe. Mi már háromszor is voltunk - mondta az egyik és röhögcsélve elmentek.
Az utca túloldalán lévő házra mutatott.
Átszaladtam az úton és bementem az épületbe.
Alig hittem a szememnek. Mindenhol Amerika Kapitány képe, szobra, sőt ruhája volt. Olyan jó volt látni, hogy az emberek így szeretik őt. Őt a kicsi Steve Rogersemet. Nekem ő mindig is az a gyenge, vékony kisfiú marad még ha most meg egy izom kolosszus is.
  Két órán át voltam bent és eközben mindent megtudtam "Amerika Kapitányról". Hihetetlen, hogy hetven  évig be volt fagyva az óceán mélyére, de az se semmi, hogy énez idő alatt csak hét hónapot változtam.
  Miután kijöttem eldöntöttem, megkeresem Stevet bármi áron.

Bocsánat!!:D

Hát sziasztok! :)

Először is bocsánatot szeretnék kérni amiért nem hozom az első részt, de jelentkeztem egy történelem versenyre és... Baromira kell rá tanulni. :(

Na meg itt a felvételi szóval a jegyeimet is jól kell tartani, mivel azokba a sulikba ahová jelentkezni szeretnék elég nehéz bejutni. Az egyikhez még kell ilyen meghallgatás-szerűség is...

Úgyhogy nem nagyon birok gépelni, de azért megpróbálok.

Köszi a megértéseteket:)

/Ui. Előre is boldog Karácsonyt, hogy el ne késsek vele:D/

Bemutatkozás - Prológus

Sziasztok!

Szeretném elkezdeni ezt a blogot, melynek a fő témája a Bosszúállók. Gondolom ha ezt olvasod akkor láttad már a Bosszúállók c. filmet (Marvel filmeket), vagy ha mégsem akkor most itt az ideje, hogy megnézd. (Plusz szégyelld el magad, hogy nem láttad! :) 

Szóval bízom benne, hogy minden egyes olvasómnak tetszeni fog majd az én kis fanfictionom, és remélem lesz sok pozitív visszajelzés -komment, pipa stb.-, de negatív kritikát is várok, mivel ha az nincs, akkor nem tudok majd javítani az írásmódomon stb...

Akkor kezdem is:)

  A történetem a második világháború idején kezdődik. A családomat a szemem előtt végezték ki és én nem tehettem semmit. Miután engem is megkínoztak, bezártak egy sötét szobába, ott csak egy őrrel bírtam beszélni. De ő is csak azt mondta, hogy várjak és minden jobb lesz. Hát igaza lett, tényleg jobb lett minden. Szabadon engedett, talán mert neki volt szíve. A barátaim mind a háborúba voltak, így nem tudtam senkihez se menni. Hát igen... Mind annyira hiányoztak! De a legjobban mégis Steve Rogers és James Buchanan Barnes. Amikor utoljára láttam őket, pont akkor jöttek vissza a frontvonalról. 
  A kínzások miatt nem bírtam messzire menni, így egy sikátorba vánszorogtam. Vártam a lassú, fájdalmas, ámde békés halált. De valami nem hagyta, hogy eltávozzak az élők soraiból. Még nem következett be a végzetem. Azt reméltem, hogy senki se vesz észre, azonban egy férfi odajött hozzám és azt mondta, hogy segít nekem. A többire nem emlékszem mert elájultam.
Mikor fölébredtem egy ágyon feküdtem és az a férfi sétált fölöttem dúdolgatva.

***

- Semmi baj, én Howard Stark vagyok. - A híres feltaláló? Te. jó. ég! - Téged, hogy hívnak? 
Elég furcsa, hogy letegezett egyből, de nem foglalkoztam vele mert iszonyatosan fájt mindenem.
- Chaterine Brooke - nyögtem ki.
- Nos Chaterine, tudom, hogy mi történt a családoddal. Nagyon sajnálom... - egy kis szünetet tartott, majd folytatta. - Gondolom bosszút akarsz majd állni azokon akik ezt csinálták veled.
Bólintottam. Ez volt minden vágyam, hogy a pokolra küldjem azokat a szívtelen szemétládákat.
- Ugye tudod, hogy én ilyen feltaláló vagyok?
- Igen... - suttogtam. Annyira kíváncsi lettem, hogy ezzel mire akar célozni.
- Van egy project amin most dolgozunk, amivel neked olyan képességeid lehetnek, hogy bosszút tudj majd állni, de ez nem veszélytelen. Cián project, a neve.
- Bármit megteszek, hogy bosszút állhassak, mellesleg még nem akarok meghalni. És tudom, hogy nem lesz semmi baj, maga jó ember - mondtam elhaló hangon.
A szavaim után elmosolyodott és oda állt a fejem mellé.
- Te is az vagy Chaterine, ezért választottalak téged - mondta még mindig mosolyogva. Most, hogy jobban megnéztem nem volt csúnya ember. Sőt! A sötét barna szemei csillogtak, a haja össze-vissza állt.
- Köszönöm uram...
- Howard. Neked Howard - jelentette ki.
- Köszönöm Howard - őszintén elmosolyodtam.
Egy percig néztük egymást, én szinte elvesztem a szemébe. Azok a szép szemek! - gondoltam. - Nem, nem szabad ilyenekre gondolnom, tudom mekkora nőcsábász, de mégis.
- Hát, akkor elmagyarázom, hogy mit fogunk csinálni veled. Először adok egy injekciót amitől feltehetően elalszol - Feltehetően?! Nyugi Chatie, tudja mit csinál... - Aztán megcsináljuk a műtétet. Aztán...
- Inkább nem kell elmondani ha úgy is alszom akkor nem is érzem, igaz? - vágtam közbe.
- Persze. Akkor készen állsz?
- Igen, soha nem álltam készebben semmire.
Howard Stark mosolyogva felvette a tűt és a karomhoz emelte, de mielőtt belém szúrta volna mélyen a szemembe nézett, s csak utána csinálta. Ez volt az utolsó emlékem mielőtt felébredtem volna, mivel a következő egy napra nem emlékszem. 

Az első amit megpillantottam Stark arca volt. Minden olyan zavaros volt, az összes ember kiálltozott. Howard az zsebembe rakott egy papír cetlit és elsietett. 
Nagyon rosszul éreztem magam, fájt mindenem. Muszáj volt onnan elmennem, fölültem és rohantam ahogy csak bírtam. Ahogy szaladtam észre vettem, hogy minden lelassult körülöttem. Először kicsit ijesztő volt, de megbírtam szokni, sőt nem is zavart. Végül megálltam és elővettem a papírt amit Howard adott.
Csak ennyi állt benne:
                  "Gyere abba a sikátorba ahol megtaláltalak. A többit ott elmondom. H."
 Milyen sikátor? - gondolkoztam erősen. 
Anya... Apa... Reg... Kínzás... A műtét... - Minden egyszerre jutott eszembe, de egy valamire még mindig nem emlékeztem. A nevemre.
Miközben kerestem a sikátort a nevemen gondolkoztam. Végül eljutottam a keresett helyre. Howard már itt volt, de eléggé ziláltnak tűnt. 
- Oh, itt vagy - kezdett bele. - Most nem maradhatok sokáig, de ha holnap eljössz ugyan ide akkor többet is beszélhetünk.
- Jó.. De nem jut eszembe valami.
- Mi? - kérdezte érdeklődve Howard.
- A nevem, mi a nevem..?
- Chaterine Brooke, de áll neveket kell majd használnod.
- Értem - nem igazán volt erőm ellenkezni, inkább beleegyeztem mindenbe. - Holnap kettőkor jó?
- Igen, de most el kell mennem, viszlát - és már el is tűnt a sarkon.
- Viszlát - suttogtam utána.

***

  Ezek után mindig máshol találkoztunk Howarddal. Megtanított bánni az erőmmel és az új képességeimmel. Nagyon megszerettem ezt a nőcsábász Mr. Starkot.

Miután teljesen megtanultam használni ezeket a képességeket nem láttam egy ideig őt, mert elmentem bosszút állni a családom gyilkosain, de mikor ezt befejeztem nem tudtam mit csinálni magammal a gyilkolás lett az életem. Így elmentem Howardhoz és ott éltem egy ideig.
Néha vért vett tőlem, de ilyenkor le kellett kötözni mivel nem bírtam már vért látni, persze ez változott egy idő után. Alig bírtam elképzelni, hogy a katonák azért mennek harcolni, hogy meghaljanak. Na jó, tudom, hogy a hazát védik, de én nem bírtam megérteni. Steve is miért jelentkezett arra a programra? Neki volt esélye itthon maradni, de ő azért is beállt a seregbe. Azóta se hallottam róla.