Sziasztok!
Szeretném elkezdeni ezt a blogot, melynek a fő témája a Bosszúállók. Gondolom ha ezt olvasod akkor láttad már a Bosszúállók c. filmet (Marvel filmeket), vagy ha mégsem akkor most itt az ideje, hogy megnézd. (Plusz szégyelld el magad, hogy nem láttad! :)
Szóval bízom benne, hogy minden egyes olvasómnak tetszeni fog majd az én kis fanfictionom, és remélem lesz sok pozitív visszajelzés -komment, pipa stb.-, de negatív kritikát is várok, mivel ha az nincs, akkor nem tudok majd javítani az írásmódomon stb...
Akkor kezdem is:)
A történetem a második világháború idején kezdődik. A családomat a szemem előtt végezték ki és én nem tehettem semmit. Miután engem is megkínoztak, bezártak egy sötét szobába, ott csak egy őrrel bírtam beszélni. De ő is csak azt mondta, hogy várjak és minden jobb lesz. Hát igaza lett, tényleg jobb lett minden. Szabadon engedett, talán mert neki volt szíve. A barátaim mind a háborúba voltak, így nem tudtam senkihez se menni. Hát igen... Mind annyira hiányoztak! De a legjobban mégis Steve Rogers és James Buchanan Barnes. Amikor utoljára láttam őket, pont akkor jöttek vissza a frontvonalról.
A kínzások miatt nem bírtam messzire menni, így egy sikátorba vánszorogtam. Vártam a lassú, fájdalmas, ámde békés halált. De valami nem hagyta, hogy eltávozzak az élők soraiból. Még nem következett be a végzetem. Azt reméltem, hogy senki se vesz észre, azonban egy férfi odajött hozzám és azt mondta, hogy segít nekem. A többire nem emlékszem mert elájultam.
Mikor fölébredtem egy ágyon feküdtem és az a férfi sétált fölöttem dúdolgatva.
- Semmi baj, én Howard Stark vagyok. - A híres feltaláló? Te. jó. ég! - Téged, hogy hívnak?
Elég furcsa, hogy letegezett egyből, de nem foglalkoztam vele mert iszonyatosan fájt mindenem.
- Chaterine Brooke - nyögtem ki.
- Nos Chaterine, tudom, hogy mi történt a családoddal. Nagyon sajnálom... - egy kis szünetet tartott, majd folytatta. - Gondolom bosszút akarsz majd állni azokon akik ezt csinálták veled.
Bólintottam. Ez volt minden vágyam, hogy a pokolra küldjem azokat a szívtelen szemétládákat.
- Ugye tudod, hogy én ilyen feltaláló vagyok?
- Igen... - suttogtam. Annyira kíváncsi lettem, hogy ezzel mire akar célozni.
- Van egy project amin most dolgozunk, amivel neked olyan képességeid lehetnek, hogy bosszút tudj majd állni, de ez nem veszélytelen. Cián project, a neve.
- Bármit megteszek, hogy bosszút állhassak, mellesleg még nem akarok meghalni. És tudom, hogy nem lesz semmi baj, maga jó ember - mondtam elhaló hangon.
A szavaim után elmosolyodott és oda állt a fejem mellé.
- Te is az vagy Chaterine, ezért választottalak téged - mondta még mindig mosolyogva. Most, hogy jobban megnéztem nem volt csúnya ember. Sőt! A sötét barna szemei csillogtak, a haja össze-vissza állt.
- Köszönöm uram...
- Howard. Neked Howard - jelentette ki.
- Köszönöm Howard - őszintén elmosolyodtam.
Egy percig néztük egymást, én szinte elvesztem a szemébe. Azok a szép szemek! - gondoltam. - Nem, nem szabad ilyenekre gondolnom, tudom mekkora nőcsábász, de mégis.
- Hát, akkor elmagyarázom, hogy mit fogunk csinálni veled. Először adok egy injekciót amitől feltehetően elalszol - Feltehetően?! Nyugi Chatie, tudja mit csinál... - Aztán megcsináljuk a műtétet. Aztán...
- Inkább nem kell elmondani ha úgy is alszom akkor nem is érzem, igaz? - vágtam közbe.
- Persze. Akkor készen állsz?
- Igen, soha nem álltam készebben semmire.
Howard Stark mosolyogva felvette a tűt és a karomhoz emelte, de mielőtt belém szúrta volna mélyen a szemembe nézett, s csak utána csinálta. Ez volt az utolsó emlékem mielőtt felébredtem volna, mivel a következő egy napra nem emlékszem.
Az első amit megpillantottam Stark arca volt. Minden olyan zavaros volt, az összes ember kiálltozott. Howard az zsebembe rakott egy papír cetlit és elsietett.
Nagyon rosszul éreztem magam, fájt mindenem. Muszáj volt onnan elmennem, fölültem és rohantam ahogy csak bírtam. Ahogy szaladtam észre vettem, hogy minden lelassult körülöttem. Először kicsit ijesztő volt, de megbírtam szokni, sőt nem is zavart. Végül megálltam és elővettem a papírt amit Howard adott.
Csak ennyi állt benne:
"Gyere abba a sikátorba ahol megtaláltalak. A többit ott elmondom. H."
Milyen sikátor? - gondolkoztam erősen.
Anya... Apa... Reg... Kínzás... A műtét... - Minden egyszerre jutott eszembe, de egy valamire még mindig nem emlékeztem. A nevemre.
Miközben kerestem a sikátort a nevemen gondolkoztam. Végül eljutottam a keresett helyre. Howard már itt volt, de eléggé ziláltnak tűnt.
- Oh, itt vagy - kezdett bele. - Most nem maradhatok sokáig, de ha holnap eljössz ugyan ide akkor többet is beszélhetünk.
- Jó.. De nem jut eszembe valami.
- Mi? - kérdezte érdeklődve Howard.
- A nevem, mi a nevem..?
- Chaterine Brooke, de áll neveket kell majd használnod.
- Értem - nem igazán volt erőm ellenkezni, inkább beleegyeztem mindenbe. - Holnap kettőkor jó?
- Igen, de most el kell mennem, viszlát - és már el is tűnt a sarkon.
- Viszlát - suttogtam utána.
A kínzások miatt nem bírtam messzire menni, így egy sikátorba vánszorogtam. Vártam a lassú, fájdalmas, ámde békés halált. De valami nem hagyta, hogy eltávozzak az élők soraiból. Még nem következett be a végzetem. Azt reméltem, hogy senki se vesz észre, azonban egy férfi odajött hozzám és azt mondta, hogy segít nekem. A többire nem emlékszem mert elájultam.
Mikor fölébredtem egy ágyon feküdtem és az a férfi sétált fölöttem dúdolgatva.
***
Elég furcsa, hogy letegezett egyből, de nem foglalkoztam vele mert iszonyatosan fájt mindenem.
- Chaterine Brooke - nyögtem ki.
- Nos Chaterine, tudom, hogy mi történt a családoddal. Nagyon sajnálom... - egy kis szünetet tartott, majd folytatta. - Gondolom bosszút akarsz majd állni azokon akik ezt csinálták veled.
Bólintottam. Ez volt minden vágyam, hogy a pokolra küldjem azokat a szívtelen szemétládákat.
- Ugye tudod, hogy én ilyen feltaláló vagyok?
- Igen... - suttogtam. Annyira kíváncsi lettem, hogy ezzel mire akar célozni.
- Van egy project amin most dolgozunk, amivel neked olyan képességeid lehetnek, hogy bosszút tudj majd állni, de ez nem veszélytelen. Cián project, a neve.
- Bármit megteszek, hogy bosszút állhassak, mellesleg még nem akarok meghalni. És tudom, hogy nem lesz semmi baj, maga jó ember - mondtam elhaló hangon.
A szavaim után elmosolyodott és oda állt a fejem mellé.
- Te is az vagy Chaterine, ezért választottalak téged - mondta még mindig mosolyogva. Most, hogy jobban megnéztem nem volt csúnya ember. Sőt! A sötét barna szemei csillogtak, a haja össze-vissza állt.
- Köszönöm uram...
- Howard. Neked Howard - jelentette ki.
- Köszönöm Howard - őszintén elmosolyodtam.
Egy percig néztük egymást, én szinte elvesztem a szemébe. Azok a szép szemek! - gondoltam. - Nem, nem szabad ilyenekre gondolnom, tudom mekkora nőcsábász, de mégis.
- Hát, akkor elmagyarázom, hogy mit fogunk csinálni veled. Először adok egy injekciót amitől feltehetően elalszol - Feltehetően?! Nyugi Chatie, tudja mit csinál... - Aztán megcsináljuk a műtétet. Aztán...
- Inkább nem kell elmondani ha úgy is alszom akkor nem is érzem, igaz? - vágtam közbe.
- Persze. Akkor készen állsz?
- Igen, soha nem álltam készebben semmire.
Howard Stark mosolyogva felvette a tűt és a karomhoz emelte, de mielőtt belém szúrta volna mélyen a szemembe nézett, s csak utána csinálta. Ez volt az utolsó emlékem mielőtt felébredtem volna, mivel a következő egy napra nem emlékszem.
Az első amit megpillantottam Stark arca volt. Minden olyan zavaros volt, az összes ember kiálltozott. Howard az zsebembe rakott egy papír cetlit és elsietett.
Nagyon rosszul éreztem magam, fájt mindenem. Muszáj volt onnan elmennem, fölültem és rohantam ahogy csak bírtam. Ahogy szaladtam észre vettem, hogy minden lelassult körülöttem. Először kicsit ijesztő volt, de megbírtam szokni, sőt nem is zavart. Végül megálltam és elővettem a papírt amit Howard adott.
Csak ennyi állt benne:
"Gyere abba a sikátorba ahol megtaláltalak. A többit ott elmondom. H."
Milyen sikátor? - gondolkoztam erősen.
Anya... Apa... Reg... Kínzás... A műtét... - Minden egyszerre jutott eszembe, de egy valamire még mindig nem emlékeztem. A nevemre.
Miközben kerestem a sikátort a nevemen gondolkoztam. Végül eljutottam a keresett helyre. Howard már itt volt, de eléggé ziláltnak tűnt.
- Oh, itt vagy - kezdett bele. - Most nem maradhatok sokáig, de ha holnap eljössz ugyan ide akkor többet is beszélhetünk.
- Jó.. De nem jut eszembe valami.
- Mi? - kérdezte érdeklődve Howard.
- A nevem, mi a nevem..?
- Chaterine Brooke, de áll neveket kell majd használnod.
- Értem - nem igazán volt erőm ellenkezni, inkább beleegyeztem mindenbe. - Holnap kettőkor jó?
- Igen, de most el kell mennem, viszlát - és már el is tűnt a sarkon.
- Viszlát - suttogtam utána.
***
Ezek után mindig máshol találkoztunk Howarddal. Megtanított bánni az erőmmel és az új képességeimmel. Nagyon megszerettem ezt a nőcsábász Mr. Starkot.
Miután teljesen megtanultam használni ezeket a képességeket nem láttam egy ideig őt, mert elmentem bosszút állni a családom gyilkosain, de mikor ezt befejeztem nem tudtam mit csinálni magammal a gyilkolás lett az életem. Így elmentem Howardhoz és ott éltem egy ideig.
Néha vért vett tőlem, de ilyenkor le kellett kötözni mivel nem bírtam már vért látni, persze ez változott egy idő után. Alig bírtam elképzelni, hogy a katonák azért mennek harcolni, hogy meghaljanak. Na jó, tudom, hogy a hazát védik, de én nem bírtam megérteni. Steve is miért jelentkezett arra a programra? Neki volt esélye itthon maradni, de ő azért is beállt a seregbe. Azóta se hallottam róla.
Néha vért vett tőlem, de ilyenkor le kellett kötözni mivel nem bírtam már vért látni, persze ez változott egy idő után. Alig bírtam elképzelni, hogy a katonák azért mennek harcolni, hogy meghaljanak. Na jó, tudom, hogy a hazát védik, de én nem bírtam megérteni. Steve is miért jelentkezett arra a programra? Neki volt esélye itthon maradni, de ő azért is beállt a seregbe. Azóta se hallottam róla.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése